A bíboros kalapácscserje fényigénye
A fény a növények számára az életet jelenti, a fotoszintézis alapvető energiaforrása, amely folyamat során a szén-dioxidból és a vízből szerves anyagokat, cukrokat állítanak elő a növekedésükhöz. A bíboros kalapácscserje, mint trópusi származású növény, kifejezetten fényigényes, ami azt jelenti, hogy a bőséges és egészséges fejlődéséhez, valamint a látványos, gazdag virágzásához elengedhetetlen a nagy mennyiségű napfény. A megfelelő fénymennyiség biztosítása tehát a sikeres tartásának egyik legfontosabb alappillére.
A fény nemcsak a fotoszintézishez szükséges, hanem számos más élettani folyamatot is szabályoz. Befolyásolja a növény formáját, habitusát; elegendő fény mellett a növény kompakt, bokros, erős hajtásrendszerű lesz. Fényhiányos környezetben a növény „keresi a fényt”, a hajtásai megnyúlnak, elvékonyodnak, a levelek közötti távolság (szártagok) megnő. Ezt a jelenséget etiolációnak nevezzük, és egy gyenge, felnyurgult, esztétikailag kevésbé tetszetős növényt eredményez.
A virágzás szintén szorosan összefügg a fényviszonyokkal. A bíboros kalapácscserje bőséges virágfürtjeinek képzéséhez rengeteg energiára van szüksége, amelyet csak megfelelő mennyiségű napfény mellett képes előállítani. A fényhiány az egyik leggyakoribb oka a virágzás elmaradásának vagy a gyér, kevés virágot hozó fürtök megjelenésének. A levelek színe is a fényviszonyoktól függ; napos helyen a lombozat egészséges, sötétzöld színű, míg árnyékban fakóbbá, világosabbá válhat.
A fény intenzitása és a megvilágítás időtartama egyaránt fontos. A bíboros kalapácscserje számára az ideális a napi legalább 6-8 órán át tartó, közvetlen napsütés. Ez biztosítja a kellő energiát a folyamatos virágzáshoz a tavasztól őszig tartó vegetációs időszakban. A fényviszonyok az év során természetesen változnak, ezért a növény elhelyezésénél ezt is figyelembe kell venni, hogy a lehető legtöbb fényt kapja, amikor arra a legnagyobb szüksége van.
Az ideális elhelyezés a vegetációs időszakban
A vegetációs időszakban, tavasztól őszig, a bíboros kalapácscserje számára a lehető legnaposabb helyet kell biztosítani. A legideálisabb egy déli, délnyugati vagy nyugati fekvésű erkély, terasz vagy kertrész, ahol a növényt a nap nagy részében érik a napsugarak. Egy ilyen elhelyezés garantálja, hogy a növény elegendő energiát tud gyűjteni a dús lombozat fenntartásához és a folyamatos, gazdag virágzáshoz, ami a cserje legfőbb díszítőértéke.
Bár a növény nagyon szereti a napot, a legforróbb nyári hónapokban, különösen júliusban és augusztusban, a perzselő déli napsütés már káros lehet. A déli órákban (kb. 11 és 15 óra között) a túlzottan erős UV-sugárzás és a magas hőmérséklet megégetheti a leveleket, ami szabálytalan, barna, elszáradt foltok formájában jelentkezik. A dézsában tartott növények esetében a gyökérzet is túlhevülhet a forró cserépben, ami szintén stresszt okoz.
Ennek elkerülésére a legjobb megoldás, ha a növényt olyan helyre tesszük, ahol kap délelőtti és késő délutáni napot, de a legintenzívebb déli napsütéstől védve van. Ezt elérhetjük egy nagyobb fa vagy épület által vetett vándorárnyékkal, vagy egy árnyékoló háló használatával. Ha erre nincs lehetőség, a rendszeres, bőséges öntözés és a talaj felszínének mulccsal való takarása segíthet a gyökérzet hűvösen tartásában és a stressz csökkentésében.
A keleti fekvés is elfogadható lehet, ahol a növény a délelőtti, kevésbé perzselő napot kapja meg. Bár itt a virágzás talán nem lesz annyira elsöprő, mint egy déli fekvésű helyen, a növény még így is szépen fejlődhet és virágozhat. A legkevésbé ideális az északi fekvés, ahol a növény gyakorlatilag alig kap közvetlen napfényt. Ilyen körülmények között a bíboros kalapácscserje megnyúlik, lombozata ritkás lesz, és a virágzása szinte biztosan elmarad.
A fényhiány jelei és következményei
A fényhiány a bíboros kalapácscserje egyik legfőbb ellensége, amelynek tünetei viszonylag könnyen felismerhetők és egyértelmű jelzést adnak a tartási körülmények javításának szükségességéről. A legszembetűnőbb jel a már említett etioláció, vagyis a növény felnyurgulása. A hajtások vékonyak, gyengék lesznek, és a levelek közötti szárrészek (internódiumok) feltűnően megnyúlnak, ahogy a növény a rendelkezésre álló fényforrás felé törekszik.
A levelek mérete és színe is megváltozik. Fényhiányos környezetben a növény gyakran nagyobb, de vékonyabb levéllemezeket fejleszt, hogy maximalizálja a fénnyel való érintkezés felületét. A levelek színe a normális sötétzöld helyett fakóvá, sárgászölddé válik a csökkent klorofilltermelés miatt. Súlyos fényhiány esetén az alsóbb, idősebb levelek sárgulni kezdenek és lehullanak, mivel a növény a mobilizálható tápanyagokat a fiatalabb, több fényt kapó részekbe csoportosítja át.
A legfájóbb következmény a kertész számára a virágzás csökkenése vagy teljes elmaradása. A virágképzés rendkívül energiaigényes folyamat, és ha a növény a nem elegendő fotoszintézis miatt nem tud elegendő energiát termelni, akkor „úgy dönt”, hogy nem pazarolja a forrásait a szaporodásra, hanem a túlélésre, a vegetatív növekedésre koncentrál. Előfordulhat, hogy a virágbimbók kifejlődnek, de nem nyílnak ki, hanem elszáradnak és lehullanak.
A fényhiányos, megnyurgult, gyenge szövetszerkezetű növény általános ellenálló képessége is csökken. Sokkal fogékonyabbá válik a különféle betegségekre, például a gombás fertőzésekre, és a kártevők, mint a levéltetvek vagy a takácsatkák is könnyebben megtámadják. Ha a fent említett tüneteket észleljük, az első és legfontosabb teendő a növény fokozatos átszoktatása egy világosabb, naposabb helyre.
Fényigény a teleltetés során
A teleltetés alatti fényigény megítélése összetettebb kérdés, és nagyban függ a teleltetés módjától, elsősorban a hőmérséklettől. Az aranyszabály az, hogy minél melegebb a teleltető helyiség, annál több fényre van szüksége a növénynek. A melegben a növény életfolyamatai nem lassulnak le kellőképpen, ezért a fotoszintézishez továbbra is szüksége van fényre. Ha a meleg sötétséggel párosul, a növény elkezdi felélni a tartalék tápanyagait, és gyenge, beteges, etiolált hajtásokat fejleszt, ami a tavaszi legyengüléséhez vagy akár a pusztulásához is vezethet.
Az ideális teleltetés, ahogy korábban tárgyaltuk, hűvös (5-10 °C) és világos helyen történik. Egy ilyen környezetben a növény nyugalmi állapotba kerül, de a fénynek köszönhetően minimális szinten képes fenntartani a fotoszintézist, és általában megőrzi a lombozatának egy részét. Ez a legkíméletesebb módja a teleltetésnek, és a növény ilyen körülmények közül indul a legjobb esélyekkel tavasszal. Egy fűtetlen, de világos lépcsőház vagy veranda tökéletes lehet erre a célra.
Ha nincs lehetőségünk világos, hűvös helyet biztosítani, választhatjuk a sötétben, de nagyon hűvös (kb. 5 °C) helyen történő teleltetést is, például egy fagymentes pincében. Ebben az esetben a növény mélynyugalmi állapotba kerül, és szinte biztosan ledobja az összes levelét. Mivel a hideg miatt az életfolyamatai minimálisra csökkennek, a fényhiány nem okoz problémát. Fontos, hogy a sötét teleltetés valóban hűvös legyen, mert a meleg és a sötét kombinációja a legrosszabb a növény számára.
Tavasszal, a teleltetés végén, a növényt fokozatosan kell újra a fényhez szoktatni. Akár világos, akár sötét helyen telelt, a téli, gyengébb fényviszonyok után a hirtelen, erős tavaszi nap megégetheti a friss vagy a még megmaradt leveleket. Először egy árnyékos, védett helyre tegyük ki, majd néhány hét alatt, fokozatosan helyezzük egyre naposabb helyre, amíg végül el nem éri a végleges nyári, napfényes pozícióját. Ez a fokozatosság segít elkerülni a sokkot és a levélkárosodást.
Fotó forrása: Agnieszka Kwiecień, Nova, CC BY-SA 3.0, via Wikimedia Commons
