A nehézszagú boróka ültetése és szaporítása
A nehézszagú boróka ültetése és szaporítása a kertépítés egyik hálás feladata, hiszen egy rendkívül strapabíró és sokoldalúan felhasználható növénnyel gazdagíthatjuk a környezetünket. Legyen szó sziklakert kialakításáról, rézsűk megkötéséről vagy egy igénytelen, mégis látványos talajtakaró felület létrehozásáról, ez a borókafaj kiváló választásnak bizonyul. A sikeres telepítés alapja a megfelelő időpont és helyszín kiválasztása, valamint a szakszerű ültetési technika alkalmazása. A szaporítása, bár igényel némi türelmet és odafigyelést, szintén nem ördöngösség, így akár saját magunk is gondoskodhatunk az utánpótlásról, vagy ajándékozhatunk a saját nevelésű növényeinkből. Az alábbi fejezetekben lépésről lépésre bemutatjuk azokat a legfontosabb tudnivalókat, amelyekkel a kezdő kertészek is sikerrel járhatnak.
Az ültetés megkezdése előtt az első és legfontosabb lépés a tökéletes helyszín kiválasztása a kertben. A nehézszagú boróka egy kimondottan fénykedvelő növény, ezért olyan területet keressünk számára, amelyet a nap legalább 6-8 órán keresztül ér. Az árnyékosabb, sötétebb kertrészekben a növény felnyurgul, elveszíti tömöttségét és a betegségekre is fogékonyabbá válik. A talaj minőségét tekintve a jó vízáteresztő képesség a legkritikusabb tényező; a meszes, lazább szerkezetű talajokat részesíti előnyben, de a lényeg, hogy a pangó vizet mindenképpen kerüljük el. Ideális választás lehet egy déli fekvésű lejtő, egy sziklakert magasabb pontja vagy egy támfal teteje, ahol a felesleges csapadék könnyedén el tud folyni.
Az ültetés optimális időpontja a tavasz, a fagyok elmúltával, vagy az ősz, a vegetációs időszak vége felé. A tavaszi ültetés előnye, hogy a növénynek egész nyáron van ideje megerősödni és begyökeresedni a tél beállta előtt. Az őszi telepítés, melyet általában szeptembertől október végéig végezhetünk, szintén sikeres lehet, hiszen a talaj még elég meleg a gyökérképződéshez, és a csapadékosabb időjárás segíti a fiatal növény vízellátását. Konténeres növényt vásárolva az év bármely fagymentes időszakában ültethetünk, de a nyári hőségben történő telepítést lehetőleg kerüljük, vagy gondoskodjunk a rendszeres és bőséges öntözésről az első hetekben. A földlabdás példányok esetében mindenképpen tartsuk be a tavaszi vagy őszi ültetési szezont.
Az ültetőgödör előkészítése kulcsfontosságú a sikeres eredéshez. A gödör mérete legalább kétszer olyan széles és másfélszer olyan mély legyen, mint a növény földlabdája vagy konténere. Ez biztosítja, hogy a gyökerek laza, megmunkált talajba tudjanak terjedni. Amennyiben a talajunk kötött, agyagos, a kiemelt földet javítsuk fel homokkal, apró szemű kaviccsal vagy érett komposzttal a vízáteresztés javítása érdekében. Helyezzük a növényt a gödör közepére úgy, hogy a földlabda teteje a környező talajszinttel egy magasságba kerüljön, majd töltsük vissza a feljavított földet, közben óvatosan tömörítve azt, hogy ne maradjanak légzsebek a gyökerek körül. Az ültetést követően egy alapos, iszapoló öntözés elengedhetetlen, ami segíti a talaj és a gyökerek közötti kapcsolat kialakulását.
A növények közötti megfelelő ültetési távolság meghatározása szintén fontos szempont, különösen, ha talajtakaró céllal telepítjük a nehézszagú borókát. Vegyük figyelembe a választott fajta végső méretét és terjedési hajlamát. Általánosságban elmondható, hogy a terülő fajtákat egymástól 1-1,5 méter távolságra érdemes ültetni ahhoz, hogy idővel zárt, összefüggő szőnyeget alkossanak. A telepítés után a tövek körüli talajtakarással (mulcsozással) sokat tehetünk a gyomosodás ellen és a talaj nedvességének megőrzéséért. Egy réteg fenyőkéreg vagy faapríték nemcsak hasznos, de esztétikailag is szépen kiemeli az újonnan ültetett borókákat.
A dugványozás, mint a szaporítás fő módszere
A nehézszagú boróka szaporításának legelterjedtebb és legbiztosabb módja a dugványozás, amellyel az anyanövénnyel genetikailag teljesen megegyező utódokat hozhatunk létre. A dugványozásra a legalkalmasabb időszak a nyár közepe, végétől egészen kora őszig tart, amikor a friss hajtások már kellően beértek, de még nem fásodtak el teljesen. Ekkor a növényben a hormonális folyamatok kedveznek a gyökérképződésnek. A dugványokat egy egészséges, erőteljes, betegségektől mentes anyanövényről válasszuk, lehetőleg a csúcshajtásokból vagy az erősebb oldalhajtásokról. A siker érdekében érdemes több dugványt készíteni, mint ahány növényre végül szükségünk van, mert nem mindegyik fog garantáltan meggyökeresedni.
A dugványok előkészítése során egy éles, steril metszőollóval vagy késsel vágjunk le 10-15 cm hosszú, félfás hajtásvégeket. A vágást közvetlenül egy levélörv alatt ejtsük meg. A hajtás alsó 3-4 cm-es részéről óvatosan távolítsuk el a leveleket (pikkelyleveleket), ügyelve arra, hogy a kérget ne sértsük meg. Ez lesz az a rész, amely a földbe kerül, és ahonnan a gyökerek kifejlődnek. A gyökeresedés esélyeinek növelése érdekében a dugványok talpát márthatjuk gyökereztető hormonporba vagy -gélbe. Ez a lépés nem kötelező, de jelentősen felgyorsíthatja és megbízhatóbbá teheti a folyamatot, különösen a kezdő kertészek számára.
A gyökereztetéshez használjunk laza, jó vízáteresztő képességű közeget, például tőzeg és perlit vagy tőzeg és homok keverékét. Töltsünk meg kisebb cserepeket vagy szaporítóládákat ezzel a közeggel, majd egy ceruza vagy pálca segítségével fúrjunk bele lyukakat a dugványok számára. Helyezzük a dugványokat a lyukakba körülbelül 3-4 cm mélyen, majd nyomkodjuk köréjük a földet, hogy stabilan álljanak. Az elültetett dugványokat alaposan öntözzük meg, majd a páratartalom biztosítása érdekében borítsuk le őket egy átlátszó műanyag fóliával vagy egy félbevágott pillepalackkal. Ez a mini üvegház segít megakadályozni a dugványok kiszáradását a gyökérképződés időszaka alatt.
A dugványokat helyezzük egy világos, de a közvetlen, tűző naptól védett, meleg helyre. A sikeres gyökeresedéshez általában 6-10 hétre van szükség, ez idő alatt a földjüket tartsuk folyamatosan enyhén nyirkosan, de ne álljanak vízben. Rendszeresen szellőztessünk a fólia vagy a palack felemelésével, hogy megelőzzük a gombásodást. A gyökeresedés jele, amikor új, friss hajtások jelennek meg a dugványokon. Ekkor a takarást fokozatosan eltávolíthatjuk, és a fiatal növényeket szoktathatjuk a külső környezethez. A megerősödött, jól begyökeresedett növénykéket a következő tavasszal ültethetjük ki a végleges helyükre a kertbe.
A magvetés, mint alternatív szaporítási lehetőség
Bár a nehézszagú boróka szaporításának leggyakoribb módja a dugványozás, a magról történő szaporítás is egy lehetséges, bár sokkal több türelmet és szakértelmet igénylő alternatíva. A magvetés elsősorban a növénynemesítők vagy a kísérletező kedvű kertészek számára lehet érdekes, mivel a magról kelt növények tulajdonságai eltérhetnek az anyanövényétől, ami lehetőséget ad új változatok létrehozására. A magokat a beérett, kékesfekete tobozbogyókból lehet kinyerni, amelyeket általában ősszel gyűjthetünk be. A bogyók húsát le kell áztatni és ledörzsölni a magokról, majd a magokat alaposan meg kell tisztítani és megszárítani.
A borókamagok egy mély nyugalmi állapotban vannak, ami megakadályozza őket az azonnali csírázásban, ezért egy speciális előkezelésre, úgynevezett rétegezésre (stratifikációra) van szükségük a nyugalmi állapot megtöréséhez. Ez a folyamat a természetes téli körülményeket utánozza. A megtisztított magokat keverjük össze enyhén nedves homokkal vagy perlittel, tegyük egy zárható műanyag zacskóba, és helyezzük a hűtőszekrénybe (nem a fagyasztóba!) legalább 3-4 hónapra. Ez a hideg-nedves kezelés elengedhetetlen a csírázás megindításához, enélkül a magok akár évekig is elfekhetnek anélkül, hogy kikelnének.
A hidegkezelés után, kora tavasszal a magokat elvethetjük egy jó vízáteresztő képességű, laza szerkezetű palántaföldbe. A magokat csak vékonyan, körülbelül fél centiméter vastagon takarjuk földdel. A vetést tartsuk folyamatosan nyirkosan, de ne túl vizesen, és helyezzük egy világos, meleg helyre. A csírázás igen lassú és egyenetlen lehet, gyakran hetekig, sőt hónapokig is eltarthat, ezért a türelem elengedhetetlen. A folyamat során a penészedés megelőzésére ügyeljünk a megfelelő szellőzés biztosításával.
Amikor a kis magoncok megjelennek és elérik a néhány centiméteres magasságot, már elég erősek ahhoz, hogy óvatosan, egyenként átültessük őket külön cserepekbe. A fiatal növénykéket továbbra is gondosan kell nevelni, óvni a tűző naptól és a kiszáradástól. Általában legalább egy-két évre van szükségük ahhoz, a cserépben megerősödjenek annyira, hogy kiültethetők legyenek a kertbe a végleges helyükre. A magvetés tehát egy hosszú és bizonytalan kimenetelű folyamat, ami sokkal inkább a kihívásokat kedvelő kertbarátoknak ajánlott, szemben a dugványozás gyorsabb és megbízhatóbb eredményével.
Az oltás, mint speciális szaporítási technika
Az oltás egy ritkábban alkalmazott, speciális szaporítási módszer a nehézszagú boróka esetében, amelyet elsősorban a faiskolai termesztésben, különleges fajták vagy formák előállítására használnak. Az eljárás lényege, hogy egy kiválasztott, nemes fajta hajtását (az oltócsapot) egy erőteljes gyökérzettel rendelkező, de általában kevésbé értékes alapfaj (az alany) gyökérnyakára vagy törzsére növesztik rá. Ezzel a módszerrel biztosítható, hogy a különleges lombszínű, vagy egyedi növekedési formájú (például oszlopos vagy csüngő) fajták megőrizzék a kívánt tulajdonságaikat, és egyúttal egy erős, ellenálló gyökérrendszeren fejlődjenek. Az oltás tehát a fajtaazonosság megőrzésének és a növények vitalitásának ötvözésére szolgál.
Az oltáshoz szükséges alany leggyakrabban egy erőteljes növekedésű, magról vetett közönséges boróka (Juniperus communis) vagy akár egy másik nehézszagú boróka magonc. Az oltócsapot a szaporítani kívánt nemes fajtáról vágják le a tél végi, kora tavaszi időszakban, amikor a növények még nyugalomban vannak. Az oltás leggyakoribb módja a borókák esetében az oldalékezés vagy az oldalra lapozás, amelyeket a téli hónapokban, üvegházi körülmények között végeznek el. A sikeres forradás kulcsa a precíz vágási felületek kialakítása és a kambiumrétegek tökéletes illesztése az alanyon és a nemesen egyaránt.
Az oltást követően a fiatal növényeket magas páratartalmú, meleg környezetben kell tartani, hogy a kalluszképződés (a sebszövet kialakulása) meginduljon, és a két növényi rész összeforrjon. Erre a célra speciális oltószalagokat vagy viaszt használnak, amelyek egyben tartják az illesztést és megvédik a kiszáradástól, valamint a fertőzésektől. A forradás általában néhány hét alatt megtörténik, amit követően a növényeket fokozatosan szoktatni kell az alacsonyabb páratartalmú, normál környezethez. Az alany saját hajtásait rendszeresen el kell távolítani, hogy minden energiáját a ráoltott nemes rész növekedésére fordítsa.
Bár az oltás technikailag összetett és nagy gyakorlatot igénylő eljárás, lehetővé teszi olyan különleges borókaformák létrehozását, amelyek más módon nem lennének szaporíthatók. Ilyenek például a magas törzsre oltott, szomorúfűzre emlékeztetően lecsüngő ágrendszerű vagy a gömb alakú változatok, amelyek különleges szoliterként díszíthetik a kertet. A hétköznapi kerttulajdonos számára ez a módszer kevésbé releváns, de a faiskolák és a növénynemesítők számára elengedhetetlen eszköz a borókák sokszínű választékának megteremtésében és fenntartásában.
A bujtás lehetőségei és korlátai
A bujtás egy viszonylag egyszerű és természetes szaporítási módszer, amely a nehézszagú boróka terülő fajtáinál lehet hatékony. Az eljárás azon alapul, hogy a növény földdel érintkező hajtásai képesek gyökeret ereszteni, és idővel önálló növénnyé fejlődni. Ez a folyamat a természetben is gyakran végbemegy, amikor egy alacsonyan fekvő ág a talajra simul és a nedves közeg hatására gyökeret fejleszt. Ezt a természetes hajlamot használhatjuk ki a kertben is, ha új növényeket szeretnénk nyerni anélkül, hogy az anyanövényt jelentősen meg kellene bolygatnunk. A bujtás különösen előnyös, ha csak néhány új tőre van szükségünk az anyanövény közvetlen közelében.
A bujtáshoz válasszunk ki egy egészséges, hosszú, rugalmas hajtást az anyanövény alsó részéről. A kiválasztott hajtás mentén, körülbelül 20-30 cm-re a hajtás csúcsától, készítsünk egy kis gödröt vagy árkot a talajban. A hajtásnak azon a részén, amely a földbe fog kerülni, egy éles késsel ejthetünk egy kis, ferde vágást vagy lehánthatjuk a kéreg egy kis részét. Ez a sebzés serkenti a gyökérképződést elősegítő hormonok felhalmozódását az adott területen. A sebzett részt akár gyökereztető hormonporba is márthatjuk a még biztosabb eredmény érdekében, bár ez terülő borókáknál általában nem feltétlenül szükséges.
A következő lépésben a hajtás megsebzett, előkészített részét hajlítsuk le és fektessük a földbe készített árokba, majd rögzítsük egy U-alakú drótkampóval vagy egy kővel, hogy ne mozduljon el. A hajtás csúcsát, amelyen a levelek vannak, hagyjuk a föld felett, és szükség esetén karózzuk ki, hogy függőlegesen felfelé nőjön. A bujtást takarjuk be földdel, majd alaposan öntözzük meg. A bujtás helyén a talajt tartsuk folyamatosan enyhén nyirkosan, különösen a szárazabb időszakokban, hogy elősegítsük a gyökeresedést. A gyomokat rendszeresen távolítsuk el a területről, hogy ne vonjanak el vizet és tápanyagot a fejlődő gyökerektől.
A gyökeresedés a bujtás esetében egy lassú folyamat, általában egy teljes vegetációs időszakot, sőt néha akár két évet is igénybe vehet. A sikert akkor ellenőrizhetjük, ha a bujtás óvatos megmozgatására ellenállást érzünk, ami jelzi a kialakult gyökérzetet. Amikor a bujtás már stabil, erős gyökérrendszert fejlesztett, egy éles ásóval vagy metszőollóval leválaszthatjuk az anyanövényről. Az új, önálló növényt ezt követően kiemelhetjük a földből a gyökérzetével együtt, és elültethetjük a végleges helyére. Bár lassú, a bujtás egy nagyon megbízható és kíméletes módja a terülő borókák szaporításának.
Fotó forrása: H. Zell, CC BY-SA 3.0, via Wikimedia Commons
