A törökmogyoró ültetése és szaporítása
A törökmogyoró telepítése egy hosszú távú, generációkon átívelő befektetés a kert jövőjébe, hiszen egy megfelelően elültetett és gondozott fa évtizedekig, sőt, akár évszázadokig is a kertünk dísze és haszonnövénye lehet. A sikeres eredés és a későbbi erőteljes fejlődés alapja a szakszerűen végrehajtott ültetés, amely magában foglalja a megfelelő helyszín kiválasztását, a talaj előkészítését és magát az ültetési folyamatot. A szaporítása, bár nagyobb szakértelmet és türelmet igényel, szintén izgalmas kihívás lehet a kísérletező kedvű kertbarátok számára. A következő fejezetekben lépésről lépésre végigvesszük az ültetés és a szaporítás legfontosabb tudnivalóit.
Az ültetés előkészületei már a csemete beszerzése előtt megkezdődnek a tökéletes hely felkutatásával. A törökmogyoró kifejezetten fényigényes, ezért olyan helyet keressünk számára, ahol a nap nagy részében éri a napsütés, távol a nagyobb fák vagy épületek árnyékától. Fontos szempont a fa végső méretének figyelembe vétele is; mivel egy kifejlett példány akár 15-20 méter magasra is megnőhet, és koronájának átmérője is elérheti a 8-10 métert, elegendő teret kell biztosítani számára a növekedéshez, távol az elektromos vezetékektől, épületektől és a telekhatártól.
A törökmogyoró viszonylag igénytelen a talajjal szemben, de a mélyrétegű, jó vízáteresztő képességű, tápanyagban gazdag talajban fejlődik a legszebben. Kerülni kell a túlságosan kötött, agyagos, vízrekesztő talajokat, ahol a gyökerek könnyen befulladhatnak, valamint a sekély termőrétegű, sziklás területeket is. Amennyiben a talajunk nem ideális, az ültetőgödör kialakításakor javíthatunk a minőségén érett komposzt vagy istállótrágya, valamint a kötött talajok esetében homok vagy apró kavics hozzáadásával.
A szaporítási módszerek közül a magvetés és a vegetatív szaporítás a legelterjedtebb. Míg a magról kelt egyedek nagy genetikai változatosságot mutathatnak és csak sokára fordulnak termőre, addig a vegetatív eljárások, mint az oltás vagy a bujtás, garantálják az anyanövény tulajdonságainak megőrzését és gyorsabb termőre fordulást eredményeznek. A megfelelő módszer kiválasztása a kertész céljaitól, tapasztalatától és a rendelkezésre álló anyanövénytől függ.
Az ideális ültetési időpont és a csemete kiválasztása
A törökmogyoró ültetésére a legkedvezőbb időszak a lombhullás utáni őszi periódus, októbertől a fagyok beálltáig, valamint a kora tavaszi időszak, a rügyfakadás előtt. Az őszi ültetés előnye, hogy a fa a téli nyugalmi periódus alatt már megkezdheti a gyökeresedést, és tavasszal nagyobb lendülettel indulhat a növekedésnek. A tavaszi ültetés szintén sikeres lehet, de ilyenkor fokozottan kell figyelni a fiatal csemete rendszeres öntözésére, különösen az első nyáron.
A csemete kiválasztásakor érdemes megbízható forrásból, kertészetből vagy faiskolából vásárolni, ahol garantálják a fajtaazonosságot és a növény egészségét. Keressünk erős, egészséges, jól fejlett gyökérzettel rendelkező, legalább 1-2 éves csemetét. A szabadgyökerű csemetéket az őszi és tavaszi ültetési szezonban lehet beszerezni, míg a konténeres vagy földlabdás példányok szinte egész évben ültethetők, bár a nyári hőségben történő telepítés nagyobb odafigyelést igényel.
Ellenőrizzük a csemete törzsét és ágrendszerét, hogy nincsenek-e rajta sérülések, betegségre utaló jelek vagy kártevők. A szabadgyökerű csemeték gyökérzetét vizsgáljuk meg alaposan; a gyökerek legyenek épek, nedvesek és ne legyenek túlságosan visszaszáradva. Ha a gyökerek száraznak tűnnek, ültetés előtt néhány órára állítsuk őket vízbe, hogy újra megszívhassák magukat nedvességgel. Ez a folyamat nagyban javítja az eredés esélyét.
Fontos szempont a porzópár kérdése is. Mivel a törökmogyoró nagymértékben önmeddő, a biztos termés érdekében legalább két különböző, egymást jól porozó fajtát érdemes ültetni. A faiskolákban általában tudnak tanácsot adni a megfelelő porzófajták kiválasztásában. Ha csak egyetlen fának van hely a kertben, az is hozhat valamennyi termést, de a mennyiség elmarad a porzópárral rendelkező fákétól.
Az ültetőgödör előkészítése és az ültetés menete
Az ültetés sikerének kulcsa a gondosan előkészített ültetőgödör. A gödör mérete legyen legalább kétszer olyan széles és másfélszer olyan mély, mint a csemete gyökérlabdája vagy gyökérzete. Egy általános szabály szerint egy legalább 80×80 cm széles és 60-80 cm mély gödör ideális. Ez a méret biztosítja, hogy a fiatal gyökerek laza, fellazított talajba tudjanak növekedni, ami megkönnyíti a megkapaszkodást.
A gödör kiásásakor a felső, humuszosabb talajréteget (termőföld) tegyük az egyik, míg az alsó, mélyebbről származó, tápanyagban szegényebb réteget (altalaj) a másik oldalra. Az ültetés során a jobb minőségű termőföldet fogjuk visszatölteni a gyökerek köré. Ezt a termőföldet érdemes feljavítani érett komposzttal vagy istállótrágyával, valamint szükség esetén egy marék komplex, lassan oldódó műtrágyával is gazdagíthatjuk, hogy a csemete számára biztosítsuk a kezdeti tápanyagellátást.
A csemete behelyezése előtt a szabadgyökerű példányok gyökereit kissé metsszük vissza, távolítsuk el a sérült, törött részeket. A konténeres növényt óvatosan emeljük ki a cserépből, és ha a gyökerek sűrűn körbenőttek (gyökérfilc), óvatosan lazítsuk fel őket, hogy serkentsük az oldalirányú növekedést. A fát helyezzük a gödör közepére úgy, hogy a gyökérnyak (a pont, ahol a törzs a gyökérzetbe átmegy) a környező talajszinttel egy magasságba vagy egy-két centiméterrel magasabbra kerüljön. A túl mélyre ültetés a törzs rothadásához és a fa pusztulásához vezethet.
Az ültetés utolsó lépése a gödör visszatöltése és a beiszapoló öntözés. A feljavított termőföldet fokozatosan töltsük vissza a gyökerek köré, közben óvatosan tömörítve, hogy ne maradjanak légüregek. Amikor a gödör félig tele van, öntözzük be alaposan, majd folytassuk a feltöltést. Végül alakítsunk ki a fa törzse körül egy tányért vagy peremet, ami segít megtartani az öntözővizet. Az ültetést egy bőséges, legalább 15-20 literes beiszapoló öntözéssel zárjuk, ami biztosítja a talaj és a gyökerek közötti szoros kapcsolatot.
A magról történő szaporítás lépései
A törökmogyoró magról való szaporítása egy türelmet igénylő, de rendkívül hálás folyamat, amely során a természet körforgásának lehetünk tanúi. A szaporításhoz teljesen érett, egészséges, nagyméretű mogyorószemekre van szükség, amelyeket az őszi betakarítás során gyűjthetünk be. Fontos, hogy a magok frissek legyenek, mert a tárolás során gyorsan elveszíthetik csírázóképességüket. A legjobb, ha a betakarítást követően mielőbb megkezdjük a folyamatot.
A törökmogyoró magjainak mély nyugalmi állapota van, ami megakadályozza őket az idő előtti, kedvezőtlen körülmények közötti csírázásban. Ahhoz, hogy ezt a nyugalmi állapotot megtörjük és a csírázást elősegítsük, a magokat hidegkezelni, azaz rétegezni (sztratifkálni) kell. Ez a folyamat a természetes téli hideg, nedves körülményeket utánozza. A magokat keverjük össze nedves homokkal, tőzeggel vagy perlittel, majd helyezzük egy műanyag zacskóba vagy dobozba, és tegyük a hűtőszekrénybe (kb. 2-5 °C) 3-4 hónapra.
A hidegkezelés során a zacskót vagy dobozt időnként ellenőrizzük, hogy a közeg kellően nedves maradjon, és szellőztessük ki, hogy megelőzzük a penészedést. A tavasz közeledtével, a rétegezési időszak végén a magok egy része már a hűtőben is megkezdheti a csírázást. Amikor a gyököcske megjelenik, a magok készen állnak a vetésre. A csírázás jeleit mutató magokat óvatosan vegyük ki, és ültessük el egyenként cserepekbe vagy egy mélyebb palántanevelő tálcára.
A vetéshez használjunk jó minőségű, laza szerkezetű palántaföldet. A magokat körülbelül 2-3 cm mélyre vessük, majd alaposan öntözzük be. A cserepeket helyezzük világos, meleg helyre, de óvjuk őket a közvetlen, tűző naptól. A talajt tartsuk folyamatosan nyirkosan, de ne álljon alatta a víz. A fiatal magoncok viszonylag lassan fejlődnek az első évben, de megfelelő gondozás mellett őszre elérik azt a méretet, amikor már kiültethetők a végleges helyükre, vagy egy nagyobb cserépbe átültetve tovább nevelhetők.
Vegetatív szaporítási módszerek
A vegetatív szaporítási eljárások célja, hogy az anyanövével genetikailag teljesen megegyező utódokat hozzunk létre, megőrizve annak minden értékes tulajdonságát, mint például a termésméret, íz vagy a betegség-ellenállóság. A törökmogyoró esetében a leggyakrabban alkalmazott vegetatív szaporítási mód az oltás, de a bujtás is eredményes lehet. Ezek a módszerek gyorsabb termőre fordulást biztosítanak, mint a magvetés.
Az oltás során egy nemes fajta hajtását (oltóvessző) növesztjük össze egy másik, általában magról kelt alany gyökérzetével. A törökmogyoró alanyaként leggyakrabban a saját magoncait használják, mivel ezek erőteljes, mélyre hatoló gyökérzetet fejlesztenek. Az oltást általában télen, nyugalmi állapotban (párosítás) vagy tavasszal, a nedvkeringés megindulásakor (héj alá oltás) végzik. Ez a módszer nagy szakértelmet és precizitást igényel, a vágási felületeknek tökéletesen kell illeszkedniük a sikeres forradás érdekében.
A bujtás egy egyszerűbb vegetatív szaporítási módszer, amely során a fa egyik földhöz közeli, hajlékony vesszőjét a földbe hajlítjuk le anélkül, hogy leválasztanánk az anyanövényről. A földdel érintkező részen a kérget kissé megsebezve serkenthetjük a gyökérképződést. A lehajlított vesszőt rögzítsük a talajban egy kampóval, majd kupacoljuk fel földdel. A folyamatos nedvesen tartás mellett a vessző 1-2 éven belül saját gyökeret fejleszt, ekkor leválasztható az anyanövényről és önálló faként elültethető.
Bár a törökmogyoró a közönséges mogyoróval (Corylus avellana) ellentétben nem képez tősarjakat, ez a tulajdonsága teszi kiváló alannyá a mogyoróbokrok magas törzsű fává neveléséhez. Az oltás tehát nemcsak a törökmogyoró fajtáinak szaporítására, hanem más mogyorófajták nemesítésére is használható módszer. A vegetatív szaporítás így egy sokoldalú eszköz a kertész kezében, amellyel értékes fajtákat menthetünk át és szaporíthatunk tovább.
