A tövises lepényfa ültetése és szaporítása

A tövises lepényfa, ez a rendkívül mutatós és jó alkalmazkodóképességű díszfa, megfelelő telepítéssel és szaporítási technikákkal hosszú távon kertünk meghatározó elemévé válhat. Az ültetés sikeressége nagyban múlik a helyes időzítésen, a termőhely gondos kiválasztásán és a talaj szakszerű előkészítésén. Ezek az alapvető lépések teremtik meg a fa számára azokat az optimális körülményeket, amelyek elengedhetetlenek a gyors begyökeresedéshez és az erőteljes, egészséges fejlődés megindulásához. Egy jól megválasztott és előkészített helyen a fiatal fa sokkal ellenállóbb lesz a kezdeti stresszhatásokkal, például az átültetési sokkal vagy a szárazsággal szemben.
A szaporítási módszerek ismerete pedig lehetőséget ad arra, hogy saját magunk neveljünk új egyedeket, akár a már meglévő, jól bevált fánk genetikai állományát megőrizve, akár új változatokat létrehozva. A szaporítás, bár több türelmet és szakértelmet igényel, izgalmas kihívás minden elhivatott kertész számára. A helyes eljárások követésével biztosíthatjuk, hogy az új növények erősek és életképesek legyenek, méltó utódai az anyanövénynek. A sikeres telepítés és szaporítás tehát a lepényfa-nevelés alfája és ómegája.
Az ültetésre legalkalmasabb időszak a tavasz, a fagyok elmúltával, vagy az ősz, a lombhullást követően, de még a talaj átfagyása előtt. A tavaszi ültetés előnye, hogy a fa egész szezonban gyökeresedhet és erősödhet a tél beállta előtt. Az őszi ültetés pedig azért kedvező, mert a talaj még elég meleg a gyökérképződéshez, a csapadékosabb időjárás pedig segíti a beiszapolást és a megfelelő nedvességellátást. Konténeres növények esetében az ültetés fagymentes időben szinte egész évben lehetséges, de a nyári hőségben telepített fákat különösen gondosan és rendszeresen kell öntözni. A szabadgyökerű csemetéket viszont kizárólag a nyugalmi időszakban, tehát késő ősszel vagy kora tavasszal szabad ültetni, és a gyökereket soha nem szabad hagyni kiszáradni az ültetés előtt.
A termőhely kiválasztásánál a legfontosabb szempont a fényigény. A tövises lepényfa kimondottan napkedvelő, ezért a kert legnaposabb részére telepítsük, ahol naponta legalább 6-8 órán át éri a közvetlen napsütés. Árnyékos helyen a koronája megnyúlik, ritkás lesz, és a színes lombú fajták (pl. ‘Sunburst’) sem tudják produkálni jellegzetes, élénk színüket. A talaj tekintetében nem válogatós, a legtöbb talajtípuson jól fejlődik, de a jó vízáteresztő képességű, laza vagy középkötött, tápanyagokkal közepesen ellátott talajokat kedveli a legjobban. A pangóvizes, túlságosan kötött, agyagos talajokat kerülni kell, mert ezek a gyökerek rothadásához vezethetnek. Fontos szempont a fa végső méretének figyelembevétele is; hagyjunk elegendő teret a terebélyesedő koronának és a kiterjedt gyökérzetnek, ne ültessük túl közel épületekhez vagy más fákhoz.
Az ültetőgödör előkészítése kulcsfontosságú lépés. A gödör mérete legyen legalább kétszer olyan széles és másfélszer olyan mély, mint a növény gyökérlabdája vagy konténere. Ez a laza talajréteg megkönnyíti az új gyökerek terjedését. A kiásott földet érdemes feljavítani érett komposzttal vagy szerves trágyával, ami biztosítja a kezdeti tápanyagellátást és javítja a talaj szerkezetét. Az ültetés során a fát pontosan olyan mélyre helyezzük a gödörbe, ahogyan a faiskolában vagy a konténerben volt; a gyökérnyaknak a talaj felszínével egy szintben kell lennie. A mélyebbre ültetés a törzs alsó részének berothadásához vezethet. Az ültetés után a gödröt töltsük vissza a feljavított földdel, közben óvatosan tömörítsük, hogy ne maradjanak légzsebek, majd alaposan iszapoljuk be a növényt bőséges vízzel.
A magvetés mint szaporítási módszer
A tövises lepényfa szaporításának egyik alapvető módja a magvetés. Ez a módszer elsősorban az alapfaj szaporítására alkalmas, mivel a nemesített fajták magoncai nem feltétlenül fogják örökölni az anyanövény kívánatos tulajdonságait, például a tövismentességet vagy a különleges lombszínt. A magokat a nyár végén, ősszel beérő, jellegzetes, lapos, barna hüvelytermésekből gyűjthetjük. A magok kemény héja miatt a csírázás elősegítése érdekében előkezelésre van szükség. Enélkül a magok akár évekig is elfekhetnek a talajban csírázás nélkül. Az előkezelés leggyakoribb módja a forrázásos eljárás, vagyis a magokat forrásban lévő vízbe öntjük, majd hagyjuk a vízben kihűlni és egy-két napig ázni.
Az előkezelt magokat tavasszal, a fagyveszély elmúltával vethetjük szabadföldbe, egy jól előkészített, gyommentes magágyásba, körülbelül 2-3 cm mélyre. A magvetés történhet ősszel is, közvetlenül a magok begyűjtése után. Ebben az esetben a természetes hideghatás, a téli fagyok segítenek megtörni a maghéj nyugalmát, és a magok tavasszal fognak kicsírázni. A magoncok viszonylag gyorsan fejlődnek, de az első években gondos ápolást, rendszeres gyomlálást és öntözést igényelnek. Az így nevelt csemeték általában 2-3 éves korukban válnak alkalmassá a végleges helyükre történő kiültetésre. A magról nevelt fák erőteljes, mélyre hatoló karógyökeret fejlesztenek, ami rendkívül szárazságtűrővé teszi őket a későbbiekben.
A magvetéshez a jó minőségű, érett és egészséges magok kiválasztása elengedhetetlen. A sérült, penészes vagy fejletlen magok csírázási aránya rossz, ezért ezeket érdemes kiválogatni. A magok tárolása során száraz, hűvös helyen kell őket tartani a vetésig, hogy megőrizzék csírázóképességüket. A csírázási folyamat felgyorsítható, ha a magokat a forrázás mellett mechanikailag is megkezeljük, például a maghéjat smirglipapírral enyhén megdörzsöljük a köldökkel átellenes oldalon, vigyázva, hogy a belső részt ne sértsük meg. Ez a folyamat, a szkarifikáció, tovább segíti a víz bejutását a mag belsejébe, ezzel serkentve a csírázást.
Fontos tudni, hogy a magról kelt növények között nagyfokú változatosság figyelhető meg. Még az alapfaj esetében is eltérő lehet a növekedési erély, a koronaforma, de legfőképpen a tövisesség mértéke. Lesznek közöttük sűrűn tövises és szinte teljesen sima törzsű egyedek is. Ez a genetikai sokféleség lehetőséget ad a szelekcióra, a legkedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező egyedek kiválasztására és továbbnevelésére. Ugyanakkor, ha garantáltan tövismentes vagy egy adott lombszínű fát szeretnénk, akkor mindenképpen a vegetatív szaporítási módszereket, például az oltást kell választanunk. A magvetés tehát egy izgalmas, de a végeredményt tekintve némileg kiszámíthatatlanabb útja a lepényfa szaporításának.
Az oltás és a vegetatív szaporítás jelentősége
A nemesített Gleditsia-fajták, mint például a sárga lombú ‘Sunburst’, a vöröses ‘Ruby Lace’ vagy a tövis nélküli ‘Inermis’, fajtaazonosan kizárólag vegetatív úton szaporíthatók. A legelterjedtebb és a faiskolai gyakorlatban is alkalmazott módszer az oltás. Ennek során a nemes fajta egy részét, a nemes oltócsapot vagy szemet, egy másik növényre, az alanyra helyezik, hogy azokkal összeforrva egyetlen növénnyé fejlődjön. Alanyként általában magról nevelt, erős, egészséges, kétéves tövises lepényfa csemetéket használnak. Az alany biztosítja a gyökérzetet és a fa alapjait, míg a nemes adja a korona jellegzetes tulajdonságait, mint a lombszín, a virág vagy a tövismentesség.
Az oltásnak több bevált módszere is létezik, a leggyakoribbak a párosítás, az angolnyelves párosítás és a szemzés. A párosítást és az angolnyelves párosítást jellemzően a nyugalmi időszak végén, télen vagy kora tavasszal végzik, amikor az alany és a nemes vessző is nyugalomban van. A szemzés ezzel szemben nyáron, július-augusztusban aktuális, amikor a fák „tele vannak nedvességgel” és a kéreg könnyen elválik a fás résztől. A sikeres oltás kulcsa a precíz, tiszta vágási felületek készítése, a kambiumrétegek minél tökéletesebb illesztése és a forradás helyének gondos rögzítése és védelme a kiszáradástól. Ehhez éles oltókésre, oltószalagra és sebkezelő anyagra van szükség.
Az oltványok nevelése gondos utógondozást igényel. Az oltás helye alatti részen, az alanyon gyakran törnek elő vadhajtások, amelyeket rendszeresen el kell távolítani, mivel ezek elvennék az erőt a nemes résztől és idővel akár le is győzhetik azt. Az oltványokat az első években karózni kell, hogy a forradás helye ne törjön le egy erősebb szél vagy más mechanikai behatás következtében. A szakszerűen elvégzett oltás eredményeként egy olyan fa jön létre, amely garantáltan hordozza a kiválasztott nemes fajta minden előnyös tulajdonságát, miközben az alany erős gyökérzete biztosítja a stabilitását és jó tápanyagfelvevő képességét.
Bár a dugványozás a tövises lepényfa esetében nem tartozik a könnyen kivitelezhető és sikeres szaporítási módok közé, bizonyos körülmények között megpróbálható. Elsősorban a zölddugványozás jöhet szóba, amelyet kora nyáron, az azévi hajtásokról szedett, még nem teljesen fásodott dugványokkal végeznek. A dugványokat gyökereztető hormonba mártva, laza, levegős, folyamatosan párás közegben (pl. perlit és tőzeg keverékében), magas páratartalom mellett kell gyökereztetni. A siker aránya általában alacsony, a folyamat sok odafigyelést és speciális körülményeket igényel, ezért házikerti viszonylatban ritkán alkalmazzák. Az oltás lényegesen megbízhatóbb és hatékonyabb módszer a fajtaazonos szaporításra.
A fiatal fa gondozása a telepítés után
A sikeres ültetés utáni első egy-két év kritikus a tövises lepényfa megeredése és további sorsa szempontjából. Ebben az időszakban a legfontosabb feladat a rendszeres és alapos öntözés. A fiatal, még sekélyen gyökerező fa nem képes a mélyebb talajrétegekből vizet felvenni, ezért a csapadékmentes, meleg időszakokban hetente legalább egyszer bőségesen meg kell öntözni. Az öntözés során a víznek mélyen, legalább 30-40 cm mélyen át kell itatnia a talajt, hogy a gyökereket a mélybe húzza. A gyakori, kis adagú, csak a felszínt nedvesítő öntözés káros, mert felszínes gyökérzet kialakulására ösztönöz, ami a fát sérülékenyebbé teszi a szárazsággal szemben.
A fa töve körüli terület, az úgynevezett tányér tisztán tartása szintén elengedhetetlen. A gyomok versenytársai a fiatal fának a vízért és a tápanyagokért, ezért ezeket rendszeresen el kell távolítani. A talaj takarása 5-10 cm vastag mulcsréteggel (pl. fakéreg, faapríték) rendkívül hasznos. A mulcs megakadályozza a gyomosodást, csökkenti a talaj párolgását, így segít megőrizni a nedvességet, és védi a gyökereket a szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoktól. Fontos, hogy a mulcsréteg ne érintkezzen közvetlenül a fa törzsével, mert ez a kéreg befülledéséhez és gombás fertőzésekhez vezethet. Hagyjunk egy kis, tenyérnyi szabad területet a törzs körül.
A fiatal fa metszése elsősorban a koronaalakítást szolgálja. A telepítést követő első nyugalmi időszakban érdemes elvégezni az első metszést, amelynek célja az erős és jól tagolt vázágrendszer megalapozása. El kell távolítani a sérült, beteg ágakat, a túl alacsonyan növőket, valamint a konkurens sudárhajtást. A meghagyott vázágak legyenek egyenletesen elosztva a törzs körül, és ne nőjenek túl hegyes szögben, mert az ilyen ágkapcsolatok később könnyen letörhetnek. A következő években a metszés a korona további formálására, a befelé növő, kereszteződő ágak eltávolítására irányul. A drasztikus visszavágás kerülendő, mert az a fiatal fa növekedését veti vissza.
Szintén fontos a fiatal fa törzsének védelme a mechanikai sérülésektől és a vadkártól. A fűnyíró vagy damilos szegélynyíró okozta sebek súlyosan károsíthatják a fa szállítószöveteit és fertőzési kaput jelentenek. A törzs körüli gyommentes tányér vagy egy törzsvédő rács használata megelőzheti ezeket a problémákat. A tövis nélküli fajtáknál, illetve ahol a vadkár (nyulak, őzek rágása) veszélye fennáll, a törzsvédő vagy a kerítés elengedhetetlen. A téli hideg ellen a fiatal, még vékony kérgű fák törzsét meszeléssel vagy nádszövettel való betekeréssel védhetjük a fagylécek kialakulásától, amelyeket a nappali felmelegedés és az éjszakai fagy hirtelen váltakozása okozhat.
Telepítési hibák és elkerülésük
A tövises lepényfa telepítése során elkövetett hibák hosszú távon megbosszulják magukat, és akár a fa pusztulásához is vezethetnek. Az egyik leggyakoribb hiba a túl mélyre ültetés. Ha a gyökérnyak (az a pont, ahol a gyökerek a törzsbe futnak) a talajfelszín alá kerül, a kéreg folyamatosan nedves közegben lesz, ami a levegő hiánya miatt a szövetek elhalásához, berothadásához vezet. Ez a folyamat lassú, de biztosan a fa legyengülését és pusztulását okozza. Mindig ügyeljünk arra, hogy a fa a faiskolai neveléshez képest ne kerüljön mélyebbre. Ha a talaj az ültetés után megsüllyed, korrigáljuk a szintet, vagy óvatosan emeljük meg a fát.
Szintén gyakori probléma a nem megfelelő méretű ültetőgödör ásása. Ha a gödör alig nagyobb, mint a gyökérlabda, a gyökerek nehezen tudnak áttörni a környező tömörödött talajfalon. Ez a „kalitka-effektus” gátolja a gyökérzet terjedését, a fa nem tudja magát stabilan rögzíteni és nem jut elegendő vízhez és tápanyaghoz. A szabály az, hogy a gödör szélessége legalább a gyökérlabda kétszerese legyen. A gödör falát érdemes ásóvillával fellazítani, hogy az új gyökerek könnyebben utat találjanak maguknak a környező talajba. Ez különösen fontos a kötött, agyagos talajokon.
Súlyos hiba a szabadgyökerű csemeték gyökereinek kiszáradni hagyása az ültetés előtt. A hajszálgyökerek, amelyek a víz- és tápanyagfelvételért felelősek, rendkívül érzékenyek a kiszáradásra és percek alatt elpusztulhatnak. A szabadgyökerű fákat a megvásárlás után azonnal el kell ültetni, vagy ha ez nem lehetséges, a gyökereket nedves földbe, homokba (vermelés) vagy legalább nedves zsákvászonba kell csomagolni. Ültetés előtt érdemes a gyökereket egy-két órára vízbe állítani, hogy megszívják magukat nedvességgel. A sérült, törött gyökérrészeket metszőollóval el kell távolítani.
Végül, hiba a fiatal fa karózásának elhanyagolása vagy helytelen kivitelezése. Bár a túlzottan merev karózás gátolja a törzs természetes vastagodását, a karó nélküli telepítés, különösen szeles helyen, a gyökerek folyamatos mozgásához vezethet. Ez megakadályozza az új hajszálgyökerek képződését és a fa stabil rögzülését. A helyes megoldás a rugalmas rögzítés, amely egy vagy két karóhoz történik, laza, de erős kötözőanyaggal. A karó(k) és a törzs között hagyjunk egy kis mozgásteret, hogy a fa a szélben enyhén mozoghasson, ami serkenti a törzs erősödését. A kötözőanyagot évente ellenőrizni kell, és lazítani rajta, hogy ne vágjon bele a vastagodó törzsbe. A karót általában 2-3 év után el lehet távolítani.