A vérszilva ültetése és szaporítása

A vérszilva, vagy ahogy sokan ismerik, a bordó levelű díszszilva, az egyik legkedveltebb díszfa a hazai kertekben, ami nem is csoda, hiszen látványos megjelenése alacsony gondozási igénnyel párosul. Ahhoz azonban, hogy a fa hosszú távon egészségesen fejlődjön és évről évre megörvendeztessen minket tavaszi virágzásával és mélyvörös lombjával, elengedhetetlen a szakszerű ültetés. A megfelelő időpont, a helyes technika és a talaj előkészítése mind olyan kritikus tényezők, amelyek megalapozzák a fa jövőjét. Emellett a kertbarátok számára izgalmas kihívást jelenthet a fa szaporítása is, amellyel új példányokat hozhatunk létre, legyen szó akár magvetésről, dugványozásról vagy a professzionálisabb oltási módszerekről.

Az ideális ültetési időpont és a helyszín megválasztása

A vérszilva ültetésére két ideális időszak kínálkozik az évben: a tavasz és az ősz. Mindkét periódusnak megvannak a maga előnyei, így a választás gyakran a kertész preferenciáin és a beszerzett növény típusán múlik. Az őszi, lombhullás utáni, de még a fagyok beállta előtti ültetés (általában októbertől november végéig) azért előnyös, mert a fa a téli nyugalmi időszak alatt a gyökérképzésre tud fókuszálni. Így tavasszal, a vegetáció megindulásakor már egy fejlettebb gyökérzettel vág neki a növekedésnek, és jobban viseli az esetleges tavaszi-nyári szárazságot.

A tavaszi ültetés, amelyet a fagyok elmúltával, de még a rügyfakadás előtt (március-április) érdemes elvégezni, szintén egy bevált módszer. Ennek előnye, hogy a frissen ültetett fa nem egyből a téli hideggel néz szembe, így kisebb a kifagyás veszélye. A konténeres kiszerelésű csemeték nagy előnye, hogy a gyökérzetük sértetlen, így az év bármely fagymentes időszakában ültethetőek, de a tavaszi és őszi időpontok esetükben is a leginkább ajánlottak. A szabadgyökerű példányokat viszont kizárólag a nyugalmi időszakban, ősszel vagy kora tavasszal szabad csak eltelepíteni.

A helyszín kiválasztása legalább annyira fontos, mint az időzítés. A vérszilva egyértelműen a napos fekvést kedveli, hiszen lombozatának élénk, sötétbordó színét csak elegendő fény mellett tudja produkálni. Árnyékos helyen a levelek bezöldülnek, a virágzás pedig gyérebb lesz. Törekedjünk tehát arra, hogy a kert legnaposabb, legvilágosabb részébe kerüljön, ahol legalább napi 6-8 óra közvetlen napsütés éri.

A talajigényét tekintve meglehetősen alkalmazkodó, de a jó vízelvezetésű, tápanyagban gazdag, középkötött talajokat részesíti előnyben. A túlságosan nehéz, agyagos, vízrekesztő talajokat érdemes kerülni, vagy ültetés előtt homokkal, komposzttal javítani a szerkezetüket a gyökérrothadás megelőzése érdekében. Gondoskodjunk a megfelelő térről is; egy kifejlett fa koronája több méter széles is lehet, ezért épületektől, kerítésektől és más növényektől legalább 3-4 méter távolságot tartsunk.

Az ültetési folyamat lépésről lépésre

Amikor megtaláltuk az ideális helyet és időpontot, következhet maga az ültetés, amelynek gondos kivitelezése döntő a fa megeredése szempontjából. Az első lépés az ültetőgödör kiásása. A gödör mérete legyen legalább kétszer olyan széles és másfélszer olyan mély, mint a fa gyökérlabdája vagy a szabadgyökerű csemete gyökérzetének mérete. Ez a plusz hely biztosítja, hogy a gyökerek könnyen terjeszkedhessenek a fellazított talajban, és nem kényszerülnek egy szűk, tömörödött közegbe.

A kiásott földet érdemes feljavítani, mielőtt visszatöltenénk. Keverjünk hozzá bőségesen érett komposztot, szerves istállótrágyát vagy speciális, ültetéshez való földkeveréket. Ez a tápanyagban gazdag közeg biztosítja a kezdeti lendületet a fa számára. Ha a talajunk túlságosan kötött, agyagos, akkor a vízelvezetés javítása érdekében egy kevés homok vagy perlit hozzáadása is javasolt. A gödör aljára soha ne tegyünk friss, éretlen trágyát, mert az megégetheti a fejlődő gyökereket.

A fa elhelyezése a gödörben a következő kritikus pont. Konténeres növény esetén óvatosan emeljük ki a cserépből, és ha a gyökerek körbenőttek, kissé lazítsuk fel őket az ujjainkkal. Szabadgyökerű csemeténél az ültetés előtt egy-két órára áztassuk be a gyökereket vízbe, és a sérült, törött gyökérrészeket metsszük le. A fát helyezzük a gödör közepére úgy, hogy a gyökérnyak (ahol a törzs a gyökérzetbe átmegy) pontosan a talajszinttel egy magasságba kerüljön. Ezt egy, a gödörre keresztbe fektetett léc vagy bot segítségével könnyen ellenőrizhetjük.

Miután a fa a megfelelő magasságban van, kezdjük el fokozatosan visszatölteni a feljavított földkeveréket, közben óvatosan tömörítve, hogy ne maradjanak légzsebek a gyökerek körül. Amikor a gödör félig van, adjunk a fának egy alapos beöntözést, hogy a föld jól ráiszapolódjon a gyökerekre. Ezután töltsük fel teljesen a gödröt, alakítsunk ki a törzs körül egy kis „tányért”, ami segít, hogy az öntözővíz ne folyjon el, majd ismét öntözzük meg bőségesen, legalább 15-20 liter vízzel. Az ültetést követően a fiatal fát érdemes egy karóhoz rögzíteni, hogy a szél ne tudja kimozdítani, amíg a gyökerei stabilan meg nem kapaszkodnak.

A szaporítás alapjai: magvetés és bujtás

A vérszilva szaporításának legegyszerűbb, bár legkevésbé megbízható módja a magvetés. A fa által termelt apró, sötétvörös gyümölcsök magjait összegyűjtve és elvetve elméletileg új növényeket kaphatunk. Fontos azonban tudni, hogy a vérszilva egy nemesített fajta, és a magról kelt utódok nagy valószínűséggel nem fogják örökölni a szülőnövény tulajdonságait, különösen a jellegzetes bordó levélszínt. Az így kapott csemeték többsége az alapfajra, a zöld levelű cseresznyeszilvára (mirabolán) fog visszaütni.

Ha mégis megpróbálkoznánk a magvetéssel, a gyümölcsökből kiszedett magokat alaposan tisztítsuk meg a gyümölcshústól. A csonthéjasok magjai nyugalmi állapotban vannak, és a csírázáshoz hideghatásra, úgynevezett rétegzésre (sztratifikációra) van szükségük. Ennek legegyszerűbb módja, ha a megtisztított magokat ősszel egy cserépbe, nedves homok és föld keverékébe vetjük, és a cserepet a szabadban, a tél viszontagságainak kitéve tartjuk. A tavaszi felmelegedés hatására a magok egy része remélhetőleg kicsírázik.

Egy másik, a hobbikertészek számára is egyszerűen kivitelezhető vegetatív szaporítási módszer a bujtás. Ez a technika biztosítja, hogy az új növény genetikailag teljesen azonos legyen az anyanövénnyel, tehát a levélszínt és egyéb tulajdonságokat is örökölni fogja. A bujtáshoz válasszunk ki egy alacsonyan növő, hajlékony, egészséges ágat. Az ág egy részét, amely a földet éri, hajlítsuk le a talajra, és egy előre kiásott kis árokba fektessük le.

A földdel érintkező részen a kérget egy éles késsel kissé sértsük meg, vagy hántsunk le egy vékony csíkot, hogy serkentsük a gyökérképződést. Ezt a részt rögzítsük egy drótkampóval az árok aljához, majd temessük be földdel, úgy, hogy a hajtás vége a felszín felett maradjon. A bujtványt tartsuk folyamatosan nedvesen. A gyökeresedés általában egy-két vegetációs időszakot vesz igénybe. Amikor a bujtvány már elegendő saját gyökeret fejlesztett, leválaszthatjuk az anyanövényről és átültethetjük a végleges helyére.

A dugványozás mint hatékony szaporítási mód

A dugványozás egyike a legelterjedtebb vegetatív szaporítási eljárásoknak, amely a vérszilva esetében is sikerrel alkalmazható, és garantálja a fajtaazonosságot. A leggyakrabban zöld- vagy félfás dugványozást alkalmaznak. A zölddugványozáshoz a dugványokat a tavasz végi, kora nyári időszakban (május-június) kell levágni az az évi, még lágyszárú, de már kellően erős hajtásokról. A dugványok legyenek körülbelül 10-15 cm hosszúak, és a vágást közvetlenül egy levélcsomó alatt ejtsük meg.

A félfás dugványokat a nyár közepén vagy végén (július-augusztus) szedjük, amikor a hajtások alapja már elkezdett fásodni, de a csúcsuk még zöld. Ezek a dugványok általában ellenállóbbak és jobb gyökeresedési arányt mutatnak. A dugványokról az alsó leveleket távolítsuk el, csak a felső 2-4 levelet hagyjuk meg, hogy csökkentsük a párologtatást. A nagyobb leveleket akár félbe is vághatjuk. A vágási felületet mártsuk gyökereztető hormonporba, ami jelentősen növeli a gyökeresedés esélyét és sebességét.

A dugványokat ezután laza, levegős, jó vízelvezetésű közegbe, például tőzeg és perlit vagy tőzeg és homok keverékébe kell elduggatni. Fontos, hogy a közeg folyamatosan nyirkos, de ne túlságosan vizes legyen. A gyökeresedéshez elengedhetetlen a magas páratartalom, amit egy átlátszó műanyag zacskóval vagy egy levágott pillepalackkal való takarással, vagy egy kis szaporítóládában való elhelyezéssel biztosíthatunk. A dugványokat rendszeresen szellőztessük, hogy megelőzzük a gombásodást.

A dugványokat helyezzük világos, de a közvetlen napsütéstől védett, meleg helyre. A gyökeresedés általában 4-8 hetet vesz igénybe. Amikor a dugványokon új hajtásnövekedés indul, az általában a sikeres gyökeresedés jele. Ekkor a takarást fokozatosan eltávolíthatjuk, hogy a fiatal növények hozzászokjanak a szárazabb levegőhöz. Az új növényeket az első telükön még érdemes fagymentes, védett helyen tartani, és a következő tavasszal ültethetjük ki őket a végleges helyükre.

Az oltás és a szemzés professzionális technikái

A faiskolákban és a professzionális termesztésben a vérszilvát leggyakrabban oltással vagy szemzéssel szaporítják, mivel ez a leggyorsabb és legmegbízhatóbb módszer a fajtaazonos, jó minőségű szaporítóanyag előállítására. Az eljárás lényege, hogy a nemes vérszilva egy részét (egy rügyet vagy egy hajtásdarabot) egy másik, erősebb gyökérzetű, ellenállóbb növényre, az úgynevezett alanyra növesztik rá. Vérszilva esetében leggyakrabban alanyként a magról kelt mirabolán szilva (Prunus cerasifera) csemetéit használják.

A szemzés a nyár folyamán, általában július végétől augusztus végéig végezhető, amikor a fák „tele vannak nedvvel”, és a kéreg könnyen elválik a fás résztől. A technika során a nemes fajtáról egyetlen, jól fejlett rügyet vágnak le egy kis kéregpajzzsal együtt. Az alany törzsén vagy egy fiatal hajtásán egy T-alakú bemetszést ejtenek, a kérget óvatosan felnyitják, és a nemes rügyet becsúsztatják a kéreg alá. A szemzést ezután speciális oltószalaggal vagy rafiával szorosan körbetekerik, a rügyet szabadon hagyva. A rügy még abban az évben összeforr az alannyal, de csak a következő tavasszal hajt ki.

Az oltás, azon belül is a párosítás vagy angolnyelves párosítás, a tél végi, kora tavaszi nyugalmi időszakban (február-március) végzett módszer. Itt már nem egy rügyet, hanem egy több rügyet tartalmazó nemes oltóvesszőt illesztenek az alanyhoz. Mind az alanyt, mind a nemes vesszőt azonos szögben, ferdén levágják, majd a két vágási felületet pontosan egymásra illesztik úgy, hogy a zöld háncsrészük (a kambium) minél nagyobb felületen érintkezzen. Az illesztést szintén szorosan körbetekerik, a vágási felületeket és a nemes vessző csúcsát pedig oltóviasszal zárják le a kiszáradás és a fertőzések ellen.

Mind a szemzés, mind az oltás nagy precizitást és gyakorlatot igénylő feladat. A siker kulcsa a tiszta, éles eszközök használata, a kambiumrétegek pontos illesztése és a kötözés megfelelő szorossága. Az így szaporított fák hamarabb termőre fordulnak, és garantáltan hordozzák a kívánt nemes tulajdonságokat. A kertészkedés iránt komolyabban érdeklődők számára ezen technikák elsajátítása új távlatokat nyithat a növények szaporításában.

_{Fotó forrása: PxHere}