Az almalisztharmat elleni védekezés
Az almalisztharmat, melynek kórokozója a Podosphaera leucotricha nevű tömlősgomba, az almafa varasodása mellett a másik legjelentősebb, világszerte elterjedt betegsége az almának. Ellentétben a legtöbb gombabetegséggel, a lisztharmatnak nem a csapadékos, hanem a meleg, száraz, páradús időjárás kedvez. A kórokozó elsősorban a fiatal, zsenge növényi részeket, a hajtásokat, leveleket, virágokat és ritkábban a gyümölcsöket támadja meg, jelentős asszimilációs felület-csökkenést, növekedési zavarokat és terméskiesést okozva. A hatékony védekezés alapja a fertőzött növényi részek eltávolítása és a gondosan időzített, megelőző jellegű kémiai kezelések sora.
A lisztharmat kórokozója a fertőzött fák rügyeiben, a rügypikkelyek alatt telel át micélium formájában. Ez a legfőbb áttelelési mód, amely a tavaszi elsődleges fertőzések kiindulópontját jelenti. Amikor tavasszal a fertőzött rügyek kihajtanak, az azokból fejlődő hajtások már eleve betegek. Ezeket a jellegzetes, fehéres lisztharmat-bevonattal borított hajtásokat „gyertyás” hajtásoknak nevezzük, és ezekről indul ki a betegség további terjedése. A gomba a növény felületén, a kutikulán él, és szívókacsokkal (hausztóriumokkal) hatol be a hámsejtekbe, hogy onnan táplálkozzon.
A gyertyás hajtásokon nagy tömegben képződnek a gomba ivartalan szaporítóképletei, a konídiumok, amelyek a jellegzetes fehér, lisztszerű bevonatot alkotják. A konídiumokat a szél könnyedén tovaszállítja, megfertőzve az új, egészséges hajtásokat és leveleket. A konídiumok csírázásához nincs szükség szabad vízfelületre, sőt, a tartós eső lemoshatja őket; a magas, 70% feletti relatív páratartalom és a 20-22 °C körüli hőmérséklet azonban ideális a fertőzéshez. Ezért a lisztharmat a meleg, száraz tavaszi és nyári időszakok betegsége.
A vegetációs időszak során a konídiumok folyamatosan újabb és újabb másodlagos fertőzéseket hoznak létre, amíg csak van fogékony, fiatal hajtás a fán. A nyár végén, a hajtásnövekedés leállásával a gomba micéliuma behúzódik az újonnan képződött rügyekbe, felkészülve az áttelelésre, és a ciklus a következő tavasszal újraindul. A gomba ivaros alakja, a kazmotécium, a fertőzött leveleken képződik, de a tavaszi fertőzések szempontjából ennek a járványtanban alárendelt szerepe van az áttelelő micéliumhoz képest.
A lisztharmat tünetei és kártétele
A lisztharmatfertőzés leglátványosabb és legkönnyebben felismerhető tünete a tavaszi „gyertyás” hajtások megjelenése. Ezek a fertőzött rügyekből kihajtó hajtások satnyák, rövidebb ízközűek, a leveleik keskenyek, deformáltak, kanalasodnak és teljes felületüket vastag, fehér, lisztszerű gombabevonat fedi. Ezek a hajtások a fertőzés elsődleges forrásai, ezért eltávolításuk a védekezés kulcsfontosságú eleme.
A másodlagos fertőzések a fiatal leveleken jelennek meg, kezdetben a levél fonákán, majd a színén is. Először foltszerű, később az egész levélfelületre kiterjedő fehér, letörölhető bevonat képződik. A fertőzött levelek torzulnak, merevvé, törékennyé válnak, a széleik besodródnak, majd később megbarnulnak, elszáradnak és lehullanak. A súlyos levélfertőzés jelentősen csökkenti a fa fotoszintetizáló képességét, ami a növekedés leállásához, a fa gyengüléséhez és a termés minőségének romlásához vezet.
A virágok fertőződése szintén komoly károkat okoz. A fertőzött virágrészek (csésze- és sziromlevelek) deformálódnak, zöldek maradnak és szintén fehéres bevonat fedi őket. Az ilyen virágokból nem fejlődik gyümölcs, vagy ha mégis, az apró és torz lesz. A terméskötődés csökkenése közvetlen termésveszteséget jelent.
A gyümölcsök is megfertőződhetnek, különösen a fiatal, fejlődő termések. A gyümölcs héján hálózatos, paraszemölcs-szerű, parásodott felület alakul ki, ami esztétikai hibát jelent és csökkenti a gyümölcs piaci értékét. Ez a tünet különösen a fogékony fajtákon, mint például a ‘Jonathan’ vagy az ‘Idared’, okozhat komoly problémát. A lisztharmat tehát egy komplex kártételű betegség, amely a fa minden fiatal részét károsítva rontja annak kondícióját és a termés minőségét és mennyiségét is.
Agrotechnikai védekezés és fajtaválasztás
A lisztharmat elleni védekezés alapját a megelőző agrotechnikai eljárások képezik. Ezek közül a legfontosabb a fertőzési források mechanikai eltávolítása. A tavaszi metszés során, de legkésőbb a virágzás előtt az összes „gyertyás” hajtást fel kell ismerni és tövig ki kell vágni. Ezeket a fertőzött hajtásokat az ültetvényből el kell távolítani és meg kell semmisíteni, hogy megakadályozzuk a konídiumok szóródását. Ez a munkafolyamat rendkívül fontos, mivel minden egyes fán hagyott gyertyás hajtás fertőzési gócot jelent.
A szakszerű metszés nemcsak a fertőzött részek eltávolítása miatt fontos, hanem a szellős lombkorona kialakítása miatt is. Bár a lisztharmat a szárazságot kedveli, a túlzsúfolt, árnyékos koronában kialakuló magas páratartalom kedvez a fertőzésnek. A laza lombkorona emellett a permetlé jobb bejutását és a vegyszeres fedettség javulását is elősegíti, ami növeli a kémiai védekezés hatékonyságát.
A tápanyag-gazdálkodás is befolyásolja a növény fogékonyságát. A túlzott nitrogénellátás buja, laza szövetszerkezetű, elhúzódó hajtásnövekedést eredményez, ami folyamatosan fogékony felületet biztosít a kórokozó számára. A harmonikus, káliumban és mikroelemekben gazdag tápanyag-utánpótlás erősebb, ellenállóbb szöveteket és kiegyensúlyozottabb növekedést eredményez, ami csökkenti a lisztharmatfertőzés mértékét.
A fajtaválasztás hosszú távon a leghatékonyabb és leginkább környezetbarát védekezési módszer. Számos lisztharmat-rezisztens vagy toleráns almafajta létezik, amelyek termesztése jelentősen csökkenti a kémiai beavatkozások szükségességét. Ilyenek például a ‘Prima’, ‘Priscilla’, ‘Florina’, ‘Freedom’ vagy a ‘Remo’ és ‘Rewena’ fajták. A fogékony fajták (‘Jonathan’, ‘Idared’, ‘Starking’) termesztése ezzel szemben intenzív, folyamatos növényvédelmet tesz szükségessé a vegetációs időszak alatt.
Kémiai védekezési stratégiák
A lisztharmat elleni kémiai védekezést már a tavasz elején, pirosbimbós állapotban el kell kezdeni, és a hajtásnövekedés végéig, akár július végéig, augusztus elejéig folytatni kell, különösen a fogékony fajtákon. A védekezésnek preventív (megelőző) jellegűnek kell lennie, a permetezéseket 7-14 napos időközönként, a hajtásnövekedés intenzitásától és a fertőzési nyomástól függően kell ismételni.
A korai tavaszi időszakban, a rügypattanás környékén a kén alapú készítmények (poliszulfidkén, elemi kén) használata javasolt. A kénnek kontakt hatása van, gátolja a spórák csírázását, és a varasodás ellen is rendelkezik mellékhatással. Fontos tudni, hogy a kén 25 °C feletti hőmérsékleten perzselést okozhat, ezért a nyári melegben óvatosan kell alkalmazni, illetve bizonyos almafajták (pl. ‘Golden Delicious’) kénérzékenyek lehetnek.
A vegetáció későbbi szakaszában a kontakt szerek mellett felszívódó (szisztemikus) hatóanyagok alkalmazása is szükségessé válik. A lisztharmat ellen specifikusan ható szisztemikus szerek közé tartoznak a triazol-típusú gombaölők (pl. penkonazol, tebukonazol, miklobutanil) és a strobilurin-származékok (pl. kreszoxim-metil, trifloxistrobin). Ezek a hatóanyagok kuratív (gyógyító) hatással is rendelkeznek, vagyis a már megtörtént fertőzést is képesek blokkolni egy bizonyos ideig.
A rezisztencia megelőzése érdekében a felszívódó szereket mindig szigorú rotációban, a hatóanyagcsoportokat váltogatva kell használni. Az egyoldalú felhasználás gyorsan rezisztens gombatörzsek kialakulásához vezethet. Javasolt a felszívódó szereket kontakt partnerekkel (pl. kén) tankkombinációban kijuttatni, ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a rezisztencia kockázatát. Az utóbbi években új hatóanyagcsoportok is megjelentek a lisztharmat ellen, mint például a meptil-dinokap vagy a ciflufenamid, amelyek új lehetőséget biztosítanak a rezisztenciatörő technológiákban.
Integrált védekezés és a fenntarthatóság
A lisztharmat elleni sikeres és fenntartható védekezés kulcsa az integrált növényvédelem (IPM) elveinek alkalmazása. Ez a megközelítés a megelőzésre helyezi a hangsúlyt, és a különböző védekezési módszereket (agrotechnikai, mechanikai, biológiai, kémiai) egy összehangolt rendszerbe integrálja. Az IPM célja a vegyszerhasználat minimalizálása a gazdasági károkozási szint alatt tartva a betegséget.
Az integrált lisztharmat-menedzsment alapja a rezisztens vagy toleráns fajták termesztése. Ahol ez nem megoldható, ott a fertőzési források (gyertyás hajtások) mechanikai eltávolítása és a szakszerű agrotechnika (metszés, tápanyagellátás) jelenti a védekezés alapját. A kémiai védekezést ezen alapokra kell építeni, célzottan és okszerűen alkalmazva a növényvédő szereket.
A védekezési programot mindig az adott ültetvény sajátosságaihoz kell igazítani. Figyelembe kell venni a termesztett fajták fogékonyságát, a fa kondícióját, az előző évi fertőzöttség mértékét és az aktuális időjárási körülményeket. A rendszeres ültetvénybejárás és a tünetek figyelése elengedhetetlen a fertőzési nyomás felméréséhez és a védekezési döntések meghozatalához.
A jövőben a biológiai növényvédő szerek, mint például az Ampelomyces quisqualis hiperparazita gomba vagy a Bacillus subtilis baktériumtörzseket tartalmazó készítmények, egyre nagyobb szerepet kaphatnak a lisztharmat elleni védekezésben. Ezek a szerek a hagyományos kémiai védekezést kiegészítve, vagy azzal rotációban használva csökkenthetik a környezeti terhelést és a rezisztencia kockázatát. A fenntartható almatermesztés megköveteli a folyamatos alkalmazkodást és az új, környezetkímélő megoldások integrálását a növényvédelmi technológiába.
Fotó forrása: Jonathan Billinger / Apple Powdery Mildew
