Az írország harangjai teleltetése

Gyakori kérdés a kezdő kertészek körében, hogy miként lehet az írország harangjait átteleltetni. A válasz erre a kérdésre a növény életciklusában rejlik: az írország harangjai botanikailag egynyári növények, ami azt jelenti, hogy a teljes életciklusukat – a csírázástól a magérlelésig – egyetlen vegetációs időszak alatt fejezik be, majd az első komolyabb fagyok beköszöntével elpusztulnak. Ennek értelmében a hagyományos értelemben vett teleltetésük, mint például a fagyérzékeny évelők esetében, nem lehetséges és nem is szükséges. A folytonosságot a következő évre a magok gyűjtésével és tavaszi elvetésével biztosíthatjuk.

Az egynyári életmód azt jelenti, hogy a növény minden energiáját a magprodukcióra fordítja, hogy biztosítsa a faj fennmaradását a következő generáción keresztül. A nyári virágzás és a kora őszi magérlelés után a növény élettani folyamatai lelassulnak, a szárak és a levelek elkezdenek sárgulni, majd elszáradnak. Az őszi fagyok ezt a folyamatot gyorsítják fel, és a növény föld feletti részei teljesen elhalnak. A gyökérzet sem éli túl a telet, így a növény nem hajt ki újra a következő tavasszal ugyanabból a tőből.

Bár a növény maga nem telel át, a faj túlélése a magokon keresztül tökéletesen biztosított. Az írország harangjai rendkívül sok magot hoznak, amelyek a száraz harangokban védve érnek be. Ezek a magok a tél folyamán a talajra hullva vagy a talajban megbújva átvészelik a fagyokat, és a természetes hideghatás (stratifikáció) után tavasszal, a felmelegedéssel kicsíráznak. Ez a jelenség az úgynevezett önvetés, amelynek köszönhetően a növény évről évre újra megjelenhet a kertben, gyakran az anyanövény közvetlen közelében.

A teleltetés kérdése tehát valójában a szaporítás és a folytonosság biztosításának kérdésévé alakul át. Ahelyett, hogy a növény átteleltetésével próbálkoznánk, a feladatunk az, hogy gondoskodjunk a következő évi vetőmagról. Ezt kétféleképpen tehetjük meg: vagy hagyatkozunk a természetes önvetésre, és tavasszal kiritkítjuk a sűrűn kelt magoncokat, vagy pedig tudatosan összegyűjtjük a beérett magokat, és a következő tavasszal a kívánt helyre vetjük el őket. Ez utóbbi módszer nagyobb kontrollt biztosít a növények elhelyezkedése felett.

A teleltetés mítosza valószínűleg a növény robusztus megjelenéséből és abból a tényből fakad, hogy egyes hűvös éghajlatot kedvelő egynyáriak vagy rövid életű évelők enyhe teleken átvészelhetik a hideg évszakot. Az írország harangjai azonban a mérsékelt égövi teleket általában nem élik túl. Ahelyett, hogy felesleges energiát fektetnénk egy eleve kudarcra ítélt kísérletbe, sokkal célravezetőbb a magfogásra és a következő szezon megtervezésére összpontosítani, ami garantálja a sikert.

A magfogás mint a „teleltetés” legjobb módja

A faj fennmaradásának biztosítására a legbiztosabb és legcélravezetőbb módszer a magfogás. A szezon végén, amikor a virágszáron a zöld harangok elkezdenek sárgulni, majd megbarnulni és papírszerűvé válni, elérkezik a maggyűjtés ideje. Válasszuk ki a legegészségesebb, legerősebb növényeket, és hagyjuk, hogy a magok teljesen beérjenek rajtuk. A maggyűjtést száraz, napos időben végezzük, hogy a magok és a növényi részek a lehető legkevesebb nedvességet tartalmazzák.

A beérett szárakat vágjuk le, és egy nagy papírzacskóba vagy egy lepedő fölé tartva rázzuk ki belőlük a magokat. A kis, fekete, szögletes magok könnyedén kihullanak a száraz harangokból. A kinyert magokat szétterítve hagyjuk még néhány napig utószárítani egy jól szellőző helyen, hogy biztosan elkerüljük a tárolás közbeni penészedést. A tiszta, száraz magokat felcímkézett papírzacskóba vagy üvegbe tegyük el a következő tavaszig.

A magok tárolása hűvös, sötét és száraz helyen történjen. Egy kamra, egy fűtetlen garázs vagy egy fiók a lakásban tökéletesen megfelel erre a célra. A megfelelő körülmények között tárolt magok csírázóképességüket több éven keresztül is megőrzik, így akár több évre elegendő vetőmagot is gyűjthetünk egyetlen szezon alatt. Ez a módszer nemcsak a folytonosságot biztosítja, hanem teljesen ingyenessé is teszi a szaporítóanyag beszerzését.

A magfogás egyben egy szelekciós folyamat is. Azzal, hogy a legszebb, legegészségesebb növényekről gyűjtünk magot, hosszú távon a saját kertünk adottságaihoz legjobban alkalmazkodó, a mi ízlésünknek leginkább megfelelő tulajdonságokkal rendelkező állományt hozhatunk létre. Ez a kertészkedés egyik legizgalmasabb és leginkább jutalmazó része, amely összeköt minket a növények természetes életciklusával és a generációk váltakozásával.

Az önvetés jelensége és kezelése

Az írország harangjai erősen hajlamosak az önvetésre, ami azt jelenti, hogy az elhullajtott magok a következő tavasszal maguktól kicsíráznak az anyanövény körül. Ez egy kényelmes módja a szaporításnak, hiszen a növény gyakorlatilag „gondoskodik magáról”. Az így kikelt növények gyakran erősebbek és a helyi klímához jobban alkalmazkodnak, mint a beltéren nevelt palánták. Az önvetés lehetővé teszi, a növény számára, hogy egyfajta „évelőként” viselkedjen a kertben, évről évre újra megjelenve.

Az önvetésnek azonban vannak hátrányai is. A magoncok gyakran túl sűrűn kelnek, ami versengéshez vezet a fényért, a vízért és a tápanyagokért. Ha nem ritkítjuk meg őket, az állomány felnyurgul, gyenge és betegségekre fogékony lesz. Tavasszal, amikor a magoncok már elérték a néhány centiméteres magasságot, a legerősebbeket hagyjuk meg, a többit pedig távolítsuk el, úgy, hogy a végleges tőtávolság kb. 30-40 cm legyen.

Az önvetéssel a növények olyan helyeken is megjelenhetnek a kertben, ahol nem terveztük. Bár ez adhat egy természetes, „cottage garden” hangulatot az ültetvénynek, zavaró is lehet, ha rendezettebb kompozícióra törekszünk. A nem kívánt helyen kikelt magoncokat egyszerűen ki lehet gyomlálni, vagy óvatosan ki lehet emelni és átültetni a kívánt helyre, amíg még nagyon fiatalok és a karógyökerük nem fejlődött ki túlságosan.

Ha szeretnénk kontrollálni az önvetést, de nem akarunk minden magot begyűjteni, kompromisszumos megoldást is választhatunk. A szezon végén vágjuk le a legtöbb elszáradt virágszárat, de hagyjunk meg egy-kettőt a növényen, hogy azokról a magok természetes úton elszóródhassanak. Így a következő évben lesznek magról kelt növényeink, de a számuk kezelhetőbb marad. Ez a módszer egyensúlyt teremt a természetes folyamatokra való hagyatkozás és a kertészi kontroll között.

A kései vetésű állomány védelme enyhe teleken

Bár a növény egynyári, extrém enyhe telű, mediterrán jellegű éghajlaton előfordulhat, hogy a nagyon későn, nyár végén vetett és ősszel kicsírázott fiatal növénykék átvészelik a telet. Ez azonban Magyarországon a legtöbb helyen és a legtöbb télen nem reális lehetőség. A fiatal növények a komolyabb fagyokat nem bírják, és a téli csapadék, a fagyott talaj és a hideg szél kombinációja szinte biztosan elpusztítja őket.

Ha mégis megpróbálkoznánk ezzel a kísérlettel egy védett, déli fekvésű kertrészletben, a túlélés esélyét növelhetjük a növények téli takarásával. A talajmenti fagyok beköszönte után a fiatal növényeket takarjuk le egy vastag réteg szalmával, lombbal vagy fenyőgallyakkal. Ez a takaróréteg segít szigetelni a talajt, megvédi a növényeket a hideg szelektől és a szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoktól. Fontos, hogy a takarás levegős legyen, hogy ne fülledjen be alatta a növény.

Tavasszal, az utolsó kemény fagyok elmúltával a téli takarást fokozatosan, több nap alatt távolítsuk el. A hirtelen fény- és hőmérsékletváltozás megviselheti a védett környezethez szokott növényeket. A takarás eltávolítása után a túlélő növények a tavaszi felmelegedéssel gyors növekedésnek indulhatnak, és potenciálisan korábban virágozhatnak, mint a tavasszal vetett társaik.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a módszer rendkívül bizonytalan kimenetelű és nem tekinthető megbízható „teleltetési” eljárásnak. Inkább egy érdekes kertészeti kísérlet, mint egy bevált gyakorlat. A biztos és garantált eredményt minden évben a magról történő tavaszi szaporítás jelenti, amely tökéletesen illeszkedik a növény természetes életciklusához és igényeihez.

_{Fotó forrása: Flickr / Szerző: sarowen / Licence: CC BY-NC-ND 2.0}